Mélytengeri búvár

Megittam a teám

Arcod pirosra csípi a porhavas szmog.
Én lázas szédülésben bolyongok a lakásban,
száradt száj, üveges, égő szemek néznek vissza rám.
Te a kirakatok előtt elhaladva vizsgálod ruhád hosszát
az utcalámpák fényében.
Megittam a teám, de nem azt kellett volna,
te is lehúztad a részed, de jobb lenne, ha néha többet erősködnél:
Ki lesz így, aki karján hordoz,
ha a magassarkú a kezedben marad?
Aki félreteszi az üres üvegeket, hogy szétverhesd őket a betonon,
aki megköti a kendőd és szájon át lélegeztet, ha azt hisszük, tényleg vége,
aki leszáll bárhol, ha kéred, és tudom, okkal kéred.
Hiányzik, hogy buszokon melletted üljek éjszaka.

És ahogy leírtam, el is tűnt

Mélytengeri búvárként gondolok rád
november 18-án
3 órakor.

Nem romantikus,
se szenvedélyes,
csak mindent átitató.

Hirtelen késztetés cselekvésre,
közel szorításra,
időtöltésre.

Rég nem történt ilyen,
most már értem-
egyszerűen a létezés a kulcs.